V: -A segítségét kérném, Rose. Világunk enyészink, mint ahogyan azzal tisztában van.Változás szükségeltetik. Az emberek félnek és ez megbénítja elméjüket. Tartanak a hatalomtól, amely elnyomásban tartja őket, ugyanezen eszközök egyben azt is biztosítják tulajdonosaiknak, hogy a félelem gondolata alóli szabadulás meg több félelmet szüljön a népben.

Ismerjük ezeket az államformákat. Nekem azonban, mint kívülálló egyénnek, megvan hozzá a merszem, hogy akár az életemet is kockára tegyem. Mindent elvettek tőlem. Még az emlékeimet is. Önmaguk ellenében gyártott fegyver vagyok. November ötödikéhez egy évre felrobbantom a parlamentet. A parlament szimbólum, és a megsemmítése is az lesz. Addig is… Bőven vannak még elintéznivalóim.

Kisebb-nagyobb munkálatok. Ami a berendezést, valamint a gyűjteményemet illeti: ezek történelmi műemlékek. Az értékük felbecsülhetetlen. Hiszen ritka eszmeiséget hordoznak magukban. Tud játszani a zongorán? -Lépdeltem a hangszer mellé.

Rose: – Értem. – biccentek monológjára egyet. – Kérdéssoraim most még bővültek. -mielőtt bármit is mondhattam vagy kérdezhettem volna, inkább ismét helyet foglaltam a zongora előtt és egy lágy, kellemes dallamot kezdtem el játszani. Ez választ adhat a kérdésére. Kellemes itt lenni, egy kicsit olyan mint az otthonom. A munkálatai. Nincs hozzá közöm, viszont nem tudom még mindig hogy képzeli a dolgot. – November 5. A szüleim mindig… – kezdtem el a játékom közben mondani inkább magamnak. Az emlékük hatására azonban abbahagytam.

V: -A szülei? De nyilván nem muszáj beszélnünk róla, ha kellemetlennek érzi. Ügyesen játszik. Kitől tanult meg? Netán más hangszerhez is ért? Van ám belőlük bőven. Kíváncsi lenne rájuk? Bátran nézzen csak körül. Jut eszembe: enne valamit? Nem ígérem, hogy bármilyen kívánságnak megfelelő étket el tudok készíteni… De ha van óhaja; szívesen állok elébe! -Eközben enyhén meghajolok. -Étkezés alatt, ha kérdései lennének, megbeszélhetjük azokat.

Ami azonban még fontosabb, hölgyem: a kedves neve? Úgy emlékszem, nem sikerült sort kerítenünk rá. Azért mégiscsak nem ártana, ha a továbbiakban tisztában lennék legalább a keresztnevével.

Rose: – A szüleim aktivisták voltak. Harcoltak a rossz ellen. De sajnos a vesztük lett. Az édesapám remekül forgatta a tollat a kezében, míg édesanyámnak kiválló érzéke volt a muzsikához és a festéshez. Mondhatni tőlük örököltem azt a csodát, amivel a teremtő megáldotta a szüleimet. Ez az egyetlen dolog ami megmaradt belőlük. És bennem él tovább. – mosolyodom el haloványan erre a szívmelengető gondolatra, majd kérdései után egyik szemöldökömdt megemelve nézek rá. – Maga aztán sokat tud kérdezni. Ígérem szólok önnek azonnal, amint megéhezem. A kérdéseimre viszont valóban szeretnék választ kapni. – kelek fel lassan a helyemről. – A zongorán kívül két hangszeren játszok még. A hegedűn és a hangomon. Utóbbin nem olyan sokat mint az első kettőn. – válaszolom meg a következő kérdését. – Ön kettőnk közül a rejtélyesebb és érdekesebb ember, mégis Ön kérdez tőlem megannyit…. – elmélkedek el kicsit és ismét egy halovány mosolyra húzom a számat. – Mi a név? Mit rózsának nevezünk bármely néven épp oly illatos. Mi a név? Egy olyan szó amire hallgat tulajdonosa. Mi a név? Lehet egy jelző, amiről tudunk és nem tudunk. Kellemes, mint a „Kedves”. Vagy rosszabbak, mint amikkel az utca nőit szokták illetni. A kedvesekre is mondják ezt. Sok nevem van tehát. Művésznév és saját. Amennyiben az érdekli mely névvel ruháztak fel szüleim: A nevem Rose. Ön döntse el hogy milyen. Vörös és szenvedélye a, vagy fehér és ártatlan. Tövises és harcias, vagy tövisek nélküli és szelíd.

V: Elkezdek tapsolni. -Bravó! Igazán megkapó, bár kissé rövid monológ volt. Igaza is van. Mi a név? Az Ön neve találó. Miért is szeretünk olyannyira nagyon szélsőségekben vágyni kiteljesedni…? Hiszen a rózsa tövisei csak gondatlan és hozzá nem értő kezekbe fúródnak. Aki ismeri a rózsát, az tudja, hol, valamint hogyan érintheti meg, hogy ne essen bántódása.

Azt hiszem, kezdi magáénak érezni a stílusomat. „Le style c’est l’homme”. Tudom, nem lepi meg, ha azt mondom: hegedűt is tartok magamnál, hisz oly csodálatra méltó hangszer. Feltételezem, a kegyed hangjához hasonlóan. -Ekkor egy pillanatra elgondolkoztam. Ha egyelőre furcsának is talál… Nem mutathatok mást, csak aki vagyok. „Nem adhatok mást, csak mi lényegem.” (Persze, V nem biztos, hogy olvasott Madáchot…) Mégis úgy érzem: még több empátiára lenne szüksége Rose-nak. Remélhetem, nem talál néha-néha tapintatlannak…

-Szívből sajnálom, ami a szüleivel történt. Bárcsak tehettem volna valamit a történtek ellen… De sohasem késő, Rose! Én segíteni szeretnék ezen az országon. Mindazonáltal persze, hogy kíváncsi vagyok Önre, ugyanúgy, ahogy Maga is rám. Hát akkor kérdezzen. Bármit, amit csak szeretne megtudni, ha netán olyasmire terelődne a szó, amire egyelőre nem adhatok választ, tudatni fogom Önnel, megnyugodhat.

Rose: – Ön tud franciául. Quelle surprise! – húzódik egy halovány mosoly az arcomra majd hallgatom tovább. Valóban nem lep meg hogy hegedűje is van. Már az első perctől kezdve gondoltam hogy egy művész lélek. És bár meginogtam a finom úriember és a kissé őrült figura között, most már sokkal biztosabban állítom, V egy úriember. Művelt, finom úriember. – Köszönöm a részvétét. De ez ellen már nem tehetett volna senki semmit. Én büszke vagyok arra aki vagyok. – folytatom tovább majd magam elé pillantottam. Szép hang? Nem tudom. Szoktam énekelgetni de közönségem soha nem volt. Talán V lesz az első? – Azt mondta elvették az emlékeit.

Tehát nincs semmi emléke, így semmi vesztenivalója. Ezért harcol ilyen bátran a népért? Mert nincs mit veszítenie? Mert meg akarja bosszúlni és ha meghalna nem bánná?

V: -Franciául csak a legfontosabbakat, társalogni ezzel szemben már kevésbé tudnék eredményesen. A latintudásom az igazi, rejtett büszkeségem.

Alea iacta est. Már akkoriban el volt… Biológiai fegyverkísérletek áldozata, s egyben egyedüli túlélője is voltam. Szerencsémre vagy éppen szeremcsétlenségemre így rendelkezett felettem Fortuna istenasszony. Hogy élnem kell. A testem egészéről az összes bőr leperzselődött, egy nagy tűz következtében… Amely nélkül a halálom napjáig nem szabadulhattam volna. Az életemen kívül nem volt másom, amíg ott tartottak.

Már nem emlékszem, mi volt nevem, vagy hogy egyáltalán miért gyűjtöttek be és húrcoltak el abba a laboratóriumba. Arra sem, hogyan néztem ki, vagy milyen dolgokban leltem örömömet.

Ezután… Döntöttem így, ahogyan mondja.

Egy ilyen meggyötört és megtépázott test, a szellemével együtt céltalanul létezik mindössze, hacsak nem törekszik magasabb rendű elhatározások felé. Ha önmagamért nem is; akkor mások szabadságjogaiért letöltöm maradék időmet. A kíserletek során elhunyt sorstársaim nevében is köteles vagyok elégtételt venni, hisz amennyiben nem teszem; a tragédia akár meg is ismétlődhet.

Persze remélem, nem hangoltam le túlságosan az élettörténetemmel. De az igazságot felesleges rejtegetni vagy szépíteni. -Ha belegondolok és elmélyedek… Ki is vagyok jelenleg pontosan? Képtelen lennék meghatározni. A maszkom, a nevem és a szavaim vagyok pusztán. Nem tartom magam teljes értékű személynek.

Ami még ennél is jobban foglalkoztat; ki is lehettem én korábban? Bolyongok az elmém belső, sötét bugyraiban, de nem lelek semmit… Nem lelek.__