Komoly vitákra ad okot a médiában megjelenő erőszakos tartalom, sőt tágabb értelemben minden olyan médiaszöveg, mely a társadalom vélt erkölcsi szabályain túlmutat. Mindig akadnak olyanok, akik úgy vélik, hogy ezektől a befogadókat meg kell védeni. Ezt a célt szolgálja az a szabályozási rendszer, mely a média működésének kordában tartására jött létre. Nem nehéz felismerni, hogy ezek a félelmek mindig akkor törnek elő nagy erővel, amikor egy új, korábban még nem tapasztalt eszköz alapjaiban formálja át a fogyasztási szokásokat.
A társadalom tagjai, miközben nagy tömegben jutnak hozzá ezekhez az eszközökhöz és az azokon elérhető tartalmakhoz, úgy vélik, hogy a használat felfutásának bizonytalan következményei lehetnek. Ez a bizonytalanság pedig a közösség erkölcsi rendjét veszélyezteti. A ponyvairodalom és a mozi megjelenése ugyanolyan félelmeket szült, mint a televízió, vagy a videójátékok tömegtermékké válása. Ma pedig a közösség média és eszközeinek (pc, okostelefon, tablet, alkalmazások, közösségi oldalak) társadalmi kötelékeket leépítő hatásáról hallunk sokat. Vagy épp arról hogy ezen eszközök egészségkárosító hatásúak.
Erőszak és szexualitás a viták kereszttüzében
A túlszabályozás és a médiaerőszak hatásának felnagyítása összefügg azzal, hogy a politika már régen felismerte miféle szerepet tölt be a média a társadalom értékrendjének és ízlésének formálásában. Nem véletlen, hogy a mindenkori hatalmi elit megpróbálja a közönséget érintő, de tabunak számító témákat veszélyesnek feltüntetni. Ezektől persze védeni kell a hagyományos értékeket, a családokat, de legfőképp a gyerekeket. Azonban számos kutatás bizonyította az elmúlt évtizedekben, hogy a médiában megjelenő stilizált (irracionális) erőszak nem teszi erőszakosabbá a közösséget. A befogadók különbséget tudnak tenni az erőszak megtapasztalható formái és azok ábrázolása között. Amikor például Jean-Luc Godard-t megkérdezték, hogy nem gondolja-e, hogy a filmjeiben túl sok a vér, ő azt felelte, hogy nem vár az, hanem piros festék.
Tovább lépve: a pornográf tartalmak könnyű hozzáférhetősége sem okoz züllést. Sem a leányanyák, sem a szexuális bűncselekmények száma nem növekedett az elmúlt néhány évtizedben. Arra sincs bizonyíték, hogy a napjainkban több lenne a perverzió, vagy jellemzőbb lenne a nők tárgyiasítása, mint évtizedekkel korábban. Ezekről a témákról viszont kétségtelenül többet hallunk, mert már témaként jelennek meg a közbeszédben. Az emberek a médiában megjelelő témákon keresztül szimbolikus módon vitatják meg az erkölcsi kérdéseket. Amikor egy szereplő egy valóságshow-ban fűvel-fával szeretkezik, akkor a nézők nagy többsége, sőt maga a műsorfolyam dramaturgiája sem állítja azt, hogy ez így helyes. Az üzenet épp az ellenkezője. A bűnügyi filmben (krimi, thriller, kémfilm, stb.) pedig még nyilvánvalóbban ölt testet a tanmese jelleg, hiszen a bűnös elnyeri a méltó büntetését, a jó pedig erkölcsi győzelmet arat.
Még a híradások erőszakos eseményeket bemutató képsorai sem növelik olyan mértékben a nézők félelemérzetét, mint ahogy ezt néhány évtizeddel ezelőtt gondolták. A híreket egyrészt szórakoztató formában kapjuk, másrészt csepegtetve és az igazán elborzasztó részletek a legtöbb esetben rejtve maradnak. A különbség az erőszak hírműsorban és fikciós történetben történő bemutatása között leginkább abban fedezhető fel, hogy előbbi bemutatja mi történt, az utóbbi pedig, hogy hogyan történhet meg ez.
A morális pánik jelensége
Mi indokolja mégis azt, hogy a média üzenetét hajlamosak vagyunk veszélyesnek ítélni? Először is el kell fogadnunk azt, hogy a társadalmakban vannak tabuk, azaz tiltott témának, cselekedetnek. A tiltás mögött lehet törvényi szabályozás, azaz valós fenyegetés, de a legtöbb esetben a tiltás megsértése lélektani terhet jelent. Mindazok, akik a média erőszakos, destruktív, vagy túlzottan erkölcstelen hatásától óvják az embereket, épp erről az oldalról közelítik meg a témát. Amikor egy a társadalom tagjai erős aggodalmat éreznek és fenyegetve érzik a fennálló (erkölcsi)rendet, akkor ezt a félelmüket hajlamosak egy csoport ellen irányítani, ők lesznek a mumusok. Paradox módon a félelmet épp a média szenzációkeltő hatása fokozza. Ezt jelenséget nevezzük morális pániknak.
Másrészről a morális pánikok előhívnak egy régi reflexet, az „aggódó atya érzést”. A társadalomnak azok a tagjai, akik képesek a véleményüket a médián keresztül is megfogalmazni, úgy érzik, hogy mindenki mást meg kell védeni ezektől a rossz, romboló hatásoktól. Ők a középosztály és az elit tagjaiként helyén tudják kezelni például a médiaerőszakot, de vannak olyan csoportok, akik nem. A mások (többiek, más csoportok) médiahasználatát mindig rosszabbnak, károsabbnak ítéljük meg, mint a sajátunkat. Az erkölcsi felsőbbrendűség érzése azonban téves, mert az elit és a középosztály tagjai éppoly gyakran sértik meg a morális szabályokat, mint a többiek. A saját normaszegésüket azonban a legritkább esetben hozzák összefüggésbe a média üzenetével.
A szabályozás arányossága
A fentiek ugyanakkor nem jelentik azt, hogy támogatni vagy elősegíteni kellene azt, hogy gyerekek és fiatalok bármilyen médiaszöveghez hozzájuthassanak. Nyilvánvalóan vannak olyan tartalmak, melyeket életkoruknál fogva nem érthetnek, félre érthetnek, vagy szorongást, félelmet válthatnak ki bennük. A tartalomszabályozásnak és a gyermekvédelemnek van létjogosultsága, ám ennek arányosnak kell lennie. A tiltásnál hatékonyabb a károsnak gondolt tartalmakkal szembeni felvértezés, a médiaműveltség kis kortól történő folyamatos fejlesztése.
Ajánlott irodalom a témához:
Császi Lajos: Tévéerőszak és morális pánik. Új Mandátum Kiadó, Budapest, 2003.
Az erőszak nyers ábrázolása különösen a távol-keleti filmekre jellemző. A brutális képsorok célja egyrészt a néző frusztrációinak felszínre hozása (tét nélküli rettegés), másrészről a morális rend helyreállítása, miként Kim Jee-woon remekművében (Láttam az ördögöt, Akmareul boatda, 2010). Az ilyen alkotások nem növelik az erőszakos bűncselekmények számát, inkább elrettentő erővel bírnak.
A balesetek képei gyakran jelennek meg a médiában, de ezek a képek a fikciós történetekhez képest távolságtartóak. Sosem látunk véres részleteket, az üzenet pedig egyszerű: mindez elkerülhető lett volna – a hírműsor tehát moralizál.
A fiatalok szabados életét provokatív módon bemutató műsorok, mint például az Éden Hotel, elsősorban azt láttaják, hogy vannak minden körülmények között betartandó normák, melyek megszegése a kieséshez vezet.
Az olasz miniszterelnök, Silvio Berlusconi unga-bunga névre keresztelt szexpartiaival kapcsolatban még csak fel sem merült a média felelőssége. Ugyanakkor a médiában – például ebben a karikatúrában – erkölcsi kérdésként kezelik. Nem a média szervezte a partikat, épp ellenkezőleg, leleplezte azokat.