Az intertextualitás fogalma a posztmodern kor terméke. Meg kell tehát vizsgálnunk röviden, hogy mi is az a posztmodern. A modern kor a reneszánsszal vette kezdetét, amikor a vallás elsőrendűsége megingott, megtörtént a világ varázstalanítása. A kor filozófusai, tudósai mindent megtettek azért, hogy a világ működését nem isten léte felől szemléljék. Megpróbálják megérteni a világot, és szép lassan minden mögött egy észszerűen megmagyarázható okot kerestek. Így érkezünk meg a ráció (értelem), azaz felvilágosodás korába. A következő két évszázadban végbement a technika és a tudomány robbanásszerű fejlődése és az emberek elhitték, hogy a világot uralmuk alatt tudják tartani. Minden jelenség megismerhető, megmagyarázható, így birtokolható.
A XX. század első felében aztán egymást követték azok a nagy traumák, melyek ész érvekkel nem voltak megmagyarázhatók. Számos olyan esemény történt az első világháború borzalmaitól kezdve, a totalitárius diktatúrák kiépülésén át a holokausztig, melyek megingatták a gondolkodók hitét az ész felsőbbrendűségében.
A második világháborút követő évtizedben egyre elfogadottabbá vált az a nézet, miszerint a világ többrétegű, nincsenek egyszerű és örök érvényű szabályok. A dolgok működése számtalan ponton állhat egymással ellentétben. A jelenségeknek nincs általános érvényű leírása, narratívája. Ezzel a felismeréssel voltaképpen létrejött a modern kor utáni gondolkodás szellemi irányzata: a posztmodern.
Az intertextualitás eredete
Az intertextualitás fogalma eredendően egy irodalomelméleti fogalom, amely a kultúra egyéb területein is érvényes. A fogalom jelentése szövegköziség, szövegek köztiség. A posztmodern kultúrában a szövegek (művek) önmagukban állása megszűnik. A műalkotások folyamatosan hivatkozásokat tartalmaznak egymásra. A műalkotásokon túl ez már a tömegmédiára és a populáris kultúrára is érvényes. Míg korábban a művek értelmezésénél az alkotó-alkotás páros volt a legfontosabb, azaz, hogy ki és milyen megfontolásból és hogyan hozta létre a művet, addig a posztmodernben az alkotás-befogadó páros lépett első helyre. A magas kultúra alkotásai vagy éppen a tömegkultúra termékei eszerint vizsgálhatók. Ezen a ponton fontossá válik a befogadó előzetes tudása, és a befogadás iránti attitűdje (hozzáállása).
Intertextualitás a filmművészetben
A mozgóképek esetében az intertextualitás elsőként a francia új hullámban tett szert jelentőségre. Éppen ezért fontos, hogy áttekintsük miként alkalmazták a szövegköztiséget az irányzat alkotói.
Az első lehetőség, amikor a kulturális termék (nevezzük a jövőben alkotásnak) hivatkozik az alkotó egyéb műveire. Miként a filmtörténetnél és az elbeszélések típusainál már utaltunk rá, François Truffaut Antoine Doinelről szóló filmjei utalások tömegét tartalmazzák a korábbi Doinel filmekre.
Hivatkozások más alkotók műveire
Az alkotás tartalmazhat utalásokat más alkotók műveire is. Godard Kifulladásig című filmjében a főhős, Michel Poicare Humphrey Bogart mozdulatait utánozza. Scorsese Taxisofőr című filmjében található egy jelenet, amelyben Travis Bickle a tükör előtt elpróbálja, hogy hogyan viselkedne az igazságosztó szerepében. Miközben szembenéz velük, felteszi a kérdést: „Hozzám beszélsz?!” Ez a jelenet azóta nagyon sok filmben felidéződött, azaz átemelődött egy másik műalkotásba. Az új helyen persze az eredeti jelentés új értelmezési lehetőségekkel bővült. Például Santiago Segura Torrente, a törvény két balkeze című komédiájában az akciófilm mániás, kicsit gyengeelméjű halárus fiú komikussá, abszurddá teszi a jelentést. A Gyűlölet című Mathieu Kassovitz filmben a fegyvert találó külvárosi srác ugyanúgy igazságosztót szeretne játszani, mint Travis. Nem kell kimondani a felidézett film címét ahhoz, hogy a jelenettől felidéződjék az egész film. Ugyanígy hemzsegnek a filmes idézetek Quentin Tarantino filmjeiben.
Utalás más kifejezésformák (művészetek) termékeire: Godard filmjeiben filmplakátok, irodalmi idézetek, moziplakátok tűnnek fel. Filozófusok, gondolkodók mondják el gondolataikat a világról, csak úgy, a cselekménytől függetlenül. Truffaut filmjei is találunk jócskán idézeteket. Az Amerikai éjszaka című filmben például a filmbeli rendező kap egy csomagot, amelyben olyan rendezőkről szóló könyvek vannak, akiket Truffaut nagyra tartott. A filmes stáb az Atlantic Hotelben kap szállást – Murnau: Az utolsó ember című filmjében is így hívják a hotelt. A külső forgatási helyszínre pedig a Jean Vigo utcán keresztül jutnak el – a fiatalon meghalt Vigo az új hullámos rendezők példaképe volt.
Önreflexió a filmművészetben
Önreflexió, azaz film a filmben: Godard szereplői rendszeresen kiszólnak a filmből a nézőknek, jelezve, hogy az csak egy filmet lát. Kiarostami Cseresznye íze című filmjének zárójelenetében megjelenik a stáb. A film végén meghaló szereplő egyszeriben kikel a sírból és leporolja magát.
Godard Éli az életét című filmjében a főhős, Nana beül a moziba és megnézi Dreyer Jean d’Arc szenvedése című filmjét. A rendező egy konkrét jelenetet nézet meg velük egy másik filmből. Persze utalhatunk a Megvetés című filmjének elején felénk forduló kamerára.
Intertextualitás a kortárs médiában
Ugyanakkor nem csak a filmkultúra ismeri az intertextualitásban rejlő lehetőségeket. Gyakran találkozunk egyszerű vagy bonyolultabb megoldásokkal a tömegmédiában. Egy televízió műsor, (például egy szappanopera) folyamatos hivatkozásokat, idézeteket tartalmaz a korábbi epizódokra, olyannyira, hogy azok nélkül az új rész értelmetlen lenne. Egyes termékek reklámjában azok a szereplők jelennek meg, akiket valahonnan már jól ismerünk. A Kontroll című film bunkó strici figurája egy az egyben jelent meg az egyik Vodafone reklámban. Gyógyszereket egy időben a Vészhelyzet című kórházsorozat szereplőinek szinkronhangjaival reklámoztak. A showműsorokban gyakran feltűnnek olyan sztárok, akik az „anyaműsoruk” forgatási körülményeiről mesélnek. Ezáltal a csatorna egyes műsorai reklámozzák egymást.
A bulvármédia folyamatosan különféle termékekből merít. A szövegek film és tv sztárokról szólnak. Összekeveredik bennük a szerep és a valóság. A néző egyre kevésbé tud különbséget tenni a sztár szerepe és magánélete között. Így válik egy sztárbébi születése hírré, eseménnyé. A valóság és a valóság primer reprezentációja közötti határok elmosódnak.
A 2015-ös Super Bowl egyik legemlékezetesebb reklámja a Snickers csokiját hirdette, egyúttal megidézett egy ’70-es években futó sitcomot és átértelmezte azt Danny Trejo szereplésével.
Dupla csavar egy intertextualitásra építő reklámban, 2020-ból. Kubrick Ragyogás című filmjének egy kulcsjelenetét értelmezték újra, a főszerepben Brian Cranston-nal, a Breaking Bad főszereplőjével.
Lady Gaga és Beyonce a Telephone című videóban, mely hemzseg a reklámoktól. A feketeözvegyként gyilkolászó énekesnők a Tarantino Kill Billjéből ismert Pussy Wagonnal utaznak.
Amikor Ron Jeremy, a ’80-’90-es évek egyik legismertebb amerikai pornósztárja elkészítette saját Wrecking Ball feldolgozását, akkor nem csak Miley Cyrus videóklipjének kigúnyolására törekedett, hanem tükröt mutatott a szexualitásával karriert építő popikon jelenségének is. Ron Jeremy, bármilyen furcsa, hasonlóan fontos része az amerikai popkultúrának, mint az egykori country üdvöske és Disney-tini, Hannah Montana.
Hozzám beszélsz? Nagyvárosi igazságosztó Martin Scorsese: Taxisofőr című filmjében (Taxi Driver, 1976). A jelenet számtalan filmest megihletett, de készült a film szereplőjéről, Travis Bricle-ről dal is (The Clash: Red Angel Dragnet).
Egy Travis-klón a sok közül Mathieu Kassovitz 1995-ös remekművében, a Gyűlöletben (La Haine). A külvárosi zsidó fiút, Vince-t ugyanaz az igazságösztön és indulat vezérli, mint Scorsese hősét. Az utalás nem véletlen.
Sofia Coppola Lopom a sztárom (The Bling Ring, 2013) című filmjének hősei unatkozó fiatalok, akik sztárokhoz törnek be.
A filmben az igazi Paris Hilton is feltűnik.