A kommunikáció latin eredetű kifejezés és a communitas, azaz a közösség főnévre vezethető vissza. Már a fogalom alapjelentése is sugallja, hogy a kommunikáció feltételezi az emberek (vagy élőlények) egy csoportját, akik között valamiféle kapcsolat jön létre. A legáltalánosabb meghatározás szerint üzenetek révén megvalósuló társadalmi interakcióról van szó. Így tehát a kommunikáció egyrészt a társadalom tagjai között végbemenő üzenet átadást-átvételt jelenti, másrészt az ezzel járó közösségi tudásgyarapodást. Tágabb értelemben nem csak az ember kommunikál, hanem az állatok és a növények is. A kommunikáció tehát biológiai folyamat, sőt szükségszerűség.

A kommunikáció alapvető modelljét egy orosz származású amerikai nyelvész vázolta fel. A Jakobson-féle modell feltételez egy adót és egy vevőt, akik egy meghatározott csatornán keresztül cserélnek információt. A közléshez az kell, hogy az adó megfogalmazza, és valamiféle jelekké alakítsa mondanivalóját, majd ezeket a csatornán keresztül eljuttassa a vevőhöz, aki az jelekből dekódolja az üzenetet. Ebben a modellben különösen nagy jelentőséget kap a jel fogalma, hiszen az információátadás jelek nélkül elképzelhetetlen.

A kommunikáció jellegzetességei

Az emberi kommunikációnak van néhány fontos szabályszerűsége. Az információátadás sikerességéhez szükséges, hogy a kommunikáló felek figyeljenek egymásra, létrejöjjön köztük az érzelmi ráhangolódás. A folyamat akkor zökkenőmentes, ha a szereplők azonos szemantikai univerzumban léteznek és nincs olyan zavaró tényező, amely megzavarná az üzenetátadást (pl.: vonalhiba, a térerő hiánya). A közös szemantikai univerzum alatt azt a virtuális teret értjük, melyben az adó és a vevő létezik, és az azonos jeleket ugyanúgy értelmezik. Például egy nyelven beszélnek, vagy ismerik a közlekedési táblák jelentését.

Az üzenet célba jutását segítő tényezők

Azért, hogy az üzenet biztosan célba érjen, az adó előszeretettel használ ismétlődő (redundáns) jeleket. Egy egyszerű példával érzékeltetve: a televíziós valóságshowk-ban előszeretettel ismétlik el nagyon sokszor, hogy milyen nyereményt vihet haza a győztes. Ennek célja nyilván nem az, hogy a játékosok tisztában legyenek a versengés tétjével, hanem az, hogy a nézőknek minél többször megmutassák a reklámokat. A folyamatos ismétléssel bevésik tudatunkba egy-egy termék nevét és tulajdonságát, hogy aztán a szupermarketek polcai előtt állva azt, és ne egy másik hasonlót emeljenek be a kosarunkba.

Ugyanígy sok redundáns információt tartalmaznak a szappanoperák. A lényeg , hogy a néző ne maradjon le semmiről, még akkor sem, ha esetleg kihagyott néhány epizódot. A redundancia tehát épp akkora szerepet játszik az üzenetátadás sikerességében, mint a csatorna zavartalansága (zajtalansága).

A közösségben zajló kommunikáció feltételez egyfajta kölcsönösséget is, azaz a vevő miközben érti és megérti az üzenetet, arra törekszik, hogy visszacsatoljon és maga is adóvá váljon. A kommunikáció emberi alapszükséglet, hiszen a társadalomban való létezésünk nem képzelhető el nélküle. Éppen ezért nem lehet nem kommunikálni. A hallgatás is kommunikáció, mert a másik fél számára üzenetértékkel bír: az adó nyilvánvalóan jelezni akar vele valamit.

Az üzenetek kódolása és dekódolása

A jelek, azaz a kódok sokfélék lehetnek, így tipikusan például a nyelv, a viselet, a gesztusok, a mimika, a testbeszéd, a divat, a smink, az írás, a művészetek stb. Végső soron a kommunikáció formáinak két nagy csoportja van, a verbális (beszéddel megvalósuló) és a nonverbális (nem a beszéddel megvalósuló). Ezek alkotják együtt a metakommunikációt.

Miközben azt gondoljuk, hogy a kommunikációs folyamatban az üzenetek nagyobbik része a verbális csatornán érkezik, valójában 65-70 százalékban nonverbális jeleket használunk.

Nonverbális kommunikáció

A mimika, azaz az arcjáték ösztönös emberi viselkedésforma. A közlő arcáról nagyon sok információ leolvasható még akkor is, ha az nem akar szándékosan grimaszolni. Már a másik ember tekintete is lényeges kiindulópont a kommunikációs folyamatban, hiszen nem mindegy, hogy az ránk néz, vagy elnéz mellettünk, esetleg folyamatosan lesüti a szemét. A fej, illetve az arc mellett a fej, a kezek és a karok is folyamatos mozgásban vannak, azaz gesztikulálunk. A gesztusok szabályozó funkciót töltenek be, a kommunikáció folytatását, gyorsítását, megszakítását, magyarázatát kérve, esetleg jelzik a feszültséget vagy haragot. A gesztusok egy része szintén ösztönös, másik fele azonban tudatos. Ugyanezt mondhatjuk el a testtartásról és a térközszabályozásról. Mindkettő kifejezhet egy viszonyt a társas kapcsolatokban. Megmutathatja a kommunikáló felek szerepét, a kapcsolatuk jellegét is. Az egyenes állás vagy épp a alázatos testtartás világosan mutathatja a közlő szándékát, és épp így a befogadó attitűdjét is.

A nonverbális kommunikációs eszközök sorában utalnunk kell még a vokalitásra, azaz arra, hogy a verbális jelek miként születnek meg. A hangnem, a hanghordozás, a hanglejtés, a beszédtempó vagy a beszédhibák elárulhatják a beszélő nemét, korát, karakterét, sőt még ennél többet is. Az igazán hozzáértők még azt is meg tudják mondani, hogy a közlő mely területről származik. Amikor 2014 nyarán az egyik terrorszervezet feltett a világhálóra néhány brutális képsort ártatlanok kivégzéséről, akkor a felvételen megszólaló csuklyás hóhér szövege alapján meg tudták mondani az ehhez értő szakemberek, hogy London melyik kerületéből származhat a gyilkos. Persze mi magunk is különbséget tudunk tenni az ország különböző területeiről érkező emberek dialektusai között.

A kommunikálók közti távolság

A térközszabályozás nagyrészt kultúrafüggő, hiszen nem mindenhol azonos például az intimitást jelentő távolság. Ha a saját európai kultúránkból indulunk ki, akkor a minket körülvevő 50-60 centiméteres távolságra csak az érzelmileg közelálló embereket szeretjük beengedni. Mindenki más közeledését tehernek, vagy épp erőszakosságnak érzékeljük. Óvjuk a saját tágabb személyes zónánkat is. Ebbe a szűk másfél méteres körbe olyanokat engedünk szívesen, akikkel vagy szorosabb kapcsolatban állunk, vagy személyes közlendőnk van velük. Társas összejöveteleken vagy iskolatársainkkal (munkatársainkkal) szoktunk ilyen távolságot tartani.

Ha egy félig üres buszra szálunk, vagy egy hivatalban ügyet kell intéznünk egy idegennel, akkor tágul ez a kör, de megmarad akkorának, mely még lehetővé teszi a megfelelő kommunikációt. Ezt nevezzük társadalmi zónának. Nagyobb létszámú csoport esetében ez a három és fél méter sugarú kör tovább bővül. Amikor a filmművészetben a plánokat vizsgáltuk, akkor ugyanígy a értelmezhettük a szereplő és a kamera közti viszonyt, azaz végső soron azt, hogy milyen közel kerülhetünk nézőként egy-egy szereplőhöz.

A kommunikáció további jellemzői

A kommunikáció mindezeken túl lehet egyoldalú és kölcsönös, közvetlen és közvetett, személyes és tömeges. Egyoldalú, ha az adó nem igazán vár visszacsatolást, vagy nem hagyja szóhoz jutni a partnerét. Közvetlen és személyes a kommunikáció, ha az adó és a vevő egy légtérben vannak. Közvetett, ha az üzenet célba juttatására szolgáló csatorna valamilyen eszköz. Itt a közvetettség lehet időbeli (pl.: levélírás), térbeli (pl.: élő telefon vagy skype kapcsolat), esetleg mindkettő (pl.: korábban felvett televízió műsor). Ezek egy részében a kommunikáció nyilván egyoldalúvá válik.

A tömegkommunikáció néhány jellemzője

A médiában zajló kommunikációban ezek mindegyike felismerhető. Szerepet játszanak a verbális és a nem verbális kódok. Üzenet értéke van a képekkel és beszédtől eltérő hangokkal történő kommunikációnak.

A stúdióban beszélgető riporter és riportalany személyes és közvetlen kommunikációt folytat, de mi mindezt csak közvetve dekódoljuk. Abban sem lehetünk biztosak, hogy a látott beszélgetés élőben zajlik-e. Csakhamar elérkeztünk tehát a tömegkommunikáció jelenségéhez.

A tömegkommunikáció szó az 1920-as években született meg, bár maga a jelenség ennél jóval régebbi. A kifejezés olyan folyamatot jelöl, amelyben viszonylag kevés adó juttatja el üzenetét sok emberhez. Az üzenet átadása technikai eszközökön keresztül zajlik, azaz közvetett és döntően egyoldalú, tehát nincs közvetlen visszacsatolás. A tömegkommunikációban az üzenetet általában nem egy személy, hanem egy szervezet, intézmény fogalmazza meg (pl.: televízióadó).

Az üzenetek előállításának szabványosulása

A tömegkommunikáció ugyanakkor nem csak a vevők megszámlálhatatlan sokasága miatt tömeges, hanem azért is, mert az információ előállítása éppúgy történik, mind a modern tömegtermékeké. Arra szakosodott intézmények információkat állítanak elő számunkra. Ezek célba juttatása döntően szabványosult módon történik: meghatározott eszközökkel, szabályszerűen, egymáshoz hasonlóan. Miközben például a hírek vagy éppen a szappanoperák sokaságának a tartalma változatos lehet, a formai megjelenésük meglehetősen hasonló. A következőkben vizsgáljuk meg, hogy miként fejlődött az emberi kommunikáció az elmúlt évezredekben és hogyan jöhetett létre a tömegkommunikáció ma ismert formája.