A sorozat a rádiózás és a televíziózás legnépszerűbb műsortípusa volt, a konvergens médiakörnyezetben pedig talán a legfontosabb műsortípus – köszönhetően az online nézhető VoD (Video on Demand) szolgáltatásoknak (HBO Go, Netflix, Hulu, stb.). A sorozat meglehetősen tág ernyőfogalom, formailag és műfajilag nagyon sok altípusa van.
Alapvetően olyan, hosszan elmesélt történetről van szó, mely alkalmat ad az alkotóknak arra, hogy egy több történetszálat akár a végtelenségig bonyolítsak, a nézők számára pedig a szereplők olyan lakótársakká válnak, akik időről időre megjelennek a nappaliban, így könnyű velük azonosulni. A sokszor érzelmes és mindig izgalmas történetek megmozgatják a nézők fantáziáját, egyúttal megoldásokat kínáljanak problémáikra – vagy csak szórakoztatóak. Persze azok sem menekülhetnek előlük, akik nem rendszeres nézők, hisz a sorozathősök számtalan egyéb felületen „vendégeskednek” a showműsoroktól a főzőműsorokon át a bulvárlapok címlapjáig.
A sorozatok születése
A televíziós sorozatok előfutáraként három eltérő médium hasonló dramaturgiára épülő elbeszéléstípusát szokás megnevezni. A 19. században az olvasottság elterjedésével növekedett az olvasás iránti igény is, főként a nők körében. Ezt a hullámot több női szerző is meglovagolta és megszületett a folytatásra épülő regényeknek az a típusa, melyben nagy hangsúlyt kap a szenvedély és az érzelem. A történetvezetésüket tekintve jellemzőjük volt az epizódok befejezetlensége és konfliktusok megoldatlansága. Hasonló dramaturgiával készültek folytatásos mozifilmek is a filmtörténet hajnalán. A több tucat, vagy akár száz epizódból álló filmek a regénnyel szemben megkívánták, hogy a néző meghatározott időpontokban elmenjen a moziba. Ennek köszönhetően kiemelt szerepet kapott a megoldatlan szál motívuma, melyet az utolsó pillanatban a szikla peremébe kapaszkodó hősről cliffhanger-nek nevezték el. Az angol szaknyelvben magára a műfajra is használják ezt a nevet. A következő epizód pedig az ezt feloldó pick-up jelenettel folytatódik.
A harmadik, már sokkal közvetlenebb forrás a rádió, ahol az 1930-as évektől kezdve vált üzleti modellé a folytatásos rádiójátékok közbeni termékelhelyezés. A főként délelőtti műsorsávban sugárzott folytatásos rádiójátékok könnyen követhető történeteit egyértelműen a női hallgatók érzésvilágára építették, hiszen hősei és hősnői olyan életet éltek, mint a hallgatóik. Adott volt a lehetőség, hogy a családi mindennapokról szóló műsorokban háztartási eszközök: fogkrémek, szappanok és mosóporok jelenjenek meg. A hallgatók pedig előszeretettel vásárolták meg azokat a termékeket, amelyekről előzőleg hallottak. Az első reklámozók a Pepsodent és a Procter & Gamble cég voltak. Róluk kapta a másik – talán pejoratív – elvezést a műfaj: szappanopera (soap).
A sorozatok térhódítása a televízióban az 1950-es években kezdődött. Megőrizték a rádiós műfaj néhány szabályszerűségét, így elsősorban azt, hogy viszonylag kevés állandó szereplőt használnak. Ez 10-12 fős törzsgárda lefedi az archetípusok többségét, így a nézők biztosan találnak számukra szimpatikus hőst, ugyanakkor lesz olyan is, akit kellőképpen lehet utálni. A szappanoperák értékorientált szereplőkre épülő belső dinamikáját fokozza a dialógusokra épített elbeszélésmód. A sorozat alfája és ómegája a jól megírt párbeszéd, mely leköti és magával ragadja a nézőt, így nincs szükség komoly formanyelvi bravúrokra.
A szappanopera az ezredfordulóig kifejezetten szegényes vizuális nyelvezettel rendelkezett. Ez következett az analóg televíziózás gyártástechnológiájából, mely a videóvágásra sokáig nem kínált megfelelő eszközöket. Ugyancsak a rádió világából érkezett a szenvedélyre épülő konfliktushalmaz, melyben a több szálon vezetett történetben mindig akad olyan, mely elvarratlan és következő epizód megtekintésére ösztönöz. A konfliktusok melegágya kezdetben alapvetően a család volt, majd fokozatosan jelentek meg az egyes foglalkozásokhoz köthető sorozatok: nyomozók, orvosok, ügyvédek, tűzoltók, taxisok, stb.
A sorozatok tipológiája
Ezeken kívül a sorozatok többféle szempont szerint csoportosíthatóak. Egyrészt vannak szélsőségesen szenvedélyes szappanoperák, melyek a rádiójátékok kubai változatából fejlődtek ki. Nem véletlen, hogy ezek ma is alapvetően a latin amerikai térségben népszerűek. De az 1980-as évek elejétől elérhetőek voltak az európai televíziók kínálatában is. Megemlíthetjük a latin-amerikai recept alapján napjainkban Törökországban készített sorozatokat is, melyek főként a Balkánon és hazánkban népszerűek, és furcsa mód a török kultúra legfontosabb kortárs exportcikkét jelentik. A másik változatban nagyobb hangsúlyt kap a realitás, sokszor valós társadalmi helyzetben lévő hősökkel van dolgunk, akik nem játsszák túl érzelmeiket.
Különbséget lehet tenni a sorozatok műsorfolyamban elfoglalt helye alapján is. A délelőtti vagy délutáni szappanoperák nem csak a célközönségükben térnek el, hanem általában kisebb költségvetésük, nem alkalmaznak neves színészeket sem. A főműsoridőben sugárzott sorozatok viszont már emlékeztetnek egy dráma mozifilmre.
Főként az ezredforduló után alakult ki az a trend, hogy a filmstúdiók és kábelszolgáltatók a mozifilmek mellett nagy költségvetésű sorozatokat kezdtek gyártani, filmes technikával (Lost, Vészhelyzet, Maffiózók, Trónok harca, Breaking Bad stb.). Ezekre már nem csak a profin kidolgozott vizuális világ jellemző, de a felkapott sztárok tömeges alkalmazása is. Míg korábban elképzelhetetlen volt, hogy egy filmsztár sorozatban játsszon, addig az elmúlt másfél évtizedben ez kifejezettem fontossá vált. A televízió fénykorában egy sikeres sorozat megalapozhatta a színész filmes karrierjét, de nem volt garancia a sikerre. Gondoljunk csak Jóbarátok alapszereplőire, akik közül talán csak Jennifer Aniston tudott igazi filmsztárrá válni.
Ma sok filmszínész számára jelenti a karrierjük másodvirágzását egy-egy felkapott sorozat, már csak azért is, mert anyagilag megéri. Charlie Sheen a Két pasi meg egy kicsi című komédia főszerepében epizódonként 2 millió dollárt keresett. Az Agymenők szereplőinek is sikerül epizódonként 1 millió dolláros gázsit kialkudni maguknak. Tekintettel a nézettségre és az évadonkénti 20-24 epizódra, ez elég biztos és hosszú távú pénzkeresetnek tekinthető.
Sőt, a komoly sorozatok ma ugyanazzal a technológiával és alkotói igényességgel készülnek, amivel a filmek. A rendezők, forgatókönyvírók, zeneszerzők és egyéb alkotók egyaránt dolgoznak filmeken és sorozatokon. Tanúi lehettünk, hogy az elmúlt évtizedben a sorozat lesajnált televíziós műfajból a mozgókép leginnovatívabb formájává vált.
A sorozatoknak két nagy családja van az elsőt az angol szaknyelvben series-nek nevezik. Ezek olyan sorozatok, melyeknek epizódja önállóan is értelmezhetők. Az egyes részek nagyon hasonló történeteket mesélnek el viszonylag hasonló módszerekkel. pl.: krimisorozatok (Colombo, Derrick, CSI, Törvényszéki héják, stb.). Azonosak a főbb szereplők is. Az egyes epizódok csak lazán kapcsolódnak egymáshoz, sokszor az sem derül ki, hogy az egyes részek között mennyi idő telt el. Ezt a sorozattípust nevezik franchise-nak is, utalva arra, hogy a sorozat tulajdonképpen egy védjegy, egy márka, mely garantálja a sorozat tartalmát és színvonalát. Azaz aki CSI helyszínelőket néz, az tisztában van azzal, hogy az állandó szereplőktől milyen elbeszélés részesei lesznek.
A series típusú sorozatok egyik legnépszerűbb ága a sitcom, azaz a szituációs komédia (Jóbarátok, Két pasi meg egy kicsi, Agymenők, Jim szerint a világ, stb.). Ezek nagyon kevés helyszínen játszódnak, általában belső terekben (lakások, irodák, kávézók) és néhány alapszereplőre valamint jól megírt dialógusokra építenek. A lényeg, hogy a 4-8 szereplő mindenféle vicces-kínos helyzetbe kerüljön, melyből egy jól elsütött poénnal szabadulnak. Gyakori műfaji eleme a konzerv-nevetés. Az első sitcomokat még élő közönség előtt vették fel stúdióban, ahol a nézők számára jelezték mikor kell nevetni. Ez persze hallgató volt a televízióban is. Később már csak alákevert nevetéssel próbálták jelezni az alkotók, hogy mit kell viccestnek tartani.
A series mellett az angol szaknyelv megkülönbözteti a serials sorozatokat is, melyeknek egyből két alaptípusa ismert. A rádiójátékokból alakult ki a végtelen szappanopera, melyben a törzsgárda tagjainak konfliktusa a végtelenségig bonyolítható és folytatható. Sosem lesz vége, vagy bárhol vége lehet. Egyedül a nézettség dönti el, hogy érdemes-e folytatni. Lehetőség van a szereplők cserélgetésére is, amire nagy szükség lehet akkor, ha több évtizedig fut a sorozat. Ilyen volt a Dallas, de ilyen a Barátok közt vagy a Jóban-rosszban is. Lehetnek köztük hetente vetítettek, de napi sorozatok is, melyeket a hét öt napján vetítenek. Ezek előállítási költsége nyilván nagyobb, de ebben az esetben a szereplők tényleg velünk élnek.
A latin-amerikai televíziózásban lett népszerű, de ma már az egész világon gyártanak olyan serials típusú sorozatokat, melyek nagyon hosszan elmesélt, de érezhetően egy végpont felé haladó történeteket mesélnek el. Nem véletlenül nevezik ezeket elnyújtott játékfilmeknek. A másfél-két óra alatt elmesélhető storyk helyett nem ritkák a 100-150 epizódból álló telenovellák. A Betty a csúnya lány című kolumbiai sorozat kezdetben 169 db 45 perces részből állt. Már az első perctől sejteni lehetett, hogy a Betty valójában nem is csúnya, ha lekerül a fogszabályzója és a szemüvege, elmegy fodrászhoz és divatos ruhát húz, akkor nagyon is tetszetős hölgy válik belőle és végre felfigyel rá a vállalat jóképű elnöke.
A sorozatok aranykora
Ma már nem csak a mozifilmmel megegyező minőség, azaz a nagyjátékfilmes megvalósítás jellemző a sorozatokra, hanem a korábbi határok elmosódása is. A series sorozatok epizódjai között egyre több az átkötő dramaturgiai elem. Az alapszituáció mellett megjelennek a szereplők magánéletére utaló cselekményvezetési szálak is. A Dr. House vagy a Vészhelyzet nem pusztán egy-egy kórházsorozat, melyben a gyógyítás-halál-születés szentháromsága mentén bonyolódik. Az orvosok és nővérek gyakorta egymásba szeretnek, így a hollywood-i típusú történetmesélés heteroszexuális szerelmi szála repít minket epizódról epizódra.
További jellemzője a sorozatoknak a könnyen felismerhető és beazonosítható főcím, mely magában hordozza a főcímzenét, a törzsgárda bemutatását és a sorozat nevét tartalmazó logót. Sokszor követi ezt az előzményekre történő utalás, vagy a recap. A főcím legfontosabb funkciója, hogy a néző, bárhol legyen is a lakásban és bármit csináljon, eltaláljon a készülék elő, amint felcsendül az ismerős szignál.
Az epizódok évadokba szerveződnek, melyek nem feltétlenül alkotnak dramaturgiai egységet. Sokkal inkább gyártási megoldásról van szó: a megrendelő televízió társaságok évadokra szerződnek le egy-egy gyártóval. Ez biztonságosabb, mintha egyből 200 részt rendelnének, hiszen könnyen előfordulhat, hogy a közönségnek nem nyeri el a tetszését a sorozat. Éppen ezért gyakori és bevett módszer egy pilot epizód (próbaepizód, mintaepizód) legyártatása. A pilot egyetlen rész, mely általában hosszabb a véglegesen gyártásba kerülőnél, nem ritkán dupla hosszúságú. A néző azt hiszi, hogy egy szombat esti nagyjátékfilmet lát. Ha sikeres, akkor igény lesz a folytatásra, ha nem, akkor önmagában is elment egyszer. Az évad hosszát is kereskedelmi érdekek határozzák meg, mert általában a kereskedelmileg fontos hetekben történik a sugárzásuk: szeptembertől karácsonyig és február végétől májusig.
Nagy változatosságot mutat az évadok és azokon belül az epizódok hossza. A minisorozatok, mint például a nagy sikerű Csernobil, csak néhány részből állnak. A Fleabag (Bolhazsák) című angol komédia két, mindössze 6-6 részből álló évadból áll, az epizódok hossza nagyjából 25 perc. Ezzel szemben a Breaking Bad öt évadot élt meg. Az első mindössze hét epizódból állt, a következők tizenháromból, míg a záró évad tizenhat részes volt. A népszerűség növekedése ebben az esetben az évadok hosszát nyújtotta meg. Az egyes epizódok terjedelme ugyanakkor nem változott, rendre 47 percesek maradtak. A mainstream sorozatok esetében a leggyakoribb a tíz részes évad, legfeljebb 60 perces részekkel.
A sorozat ma már egyre kevésbé televíziós műfaj. Sok sorozat készül ugyan televíziótársaságok megrendelésére, de a legnagyobb költségvetésű, legjobb alkotókat felsorakoztató szériák az olyan cégek kínálatában találhatóak meg inkább, mint a Netflix. A cég, mely videókazetták kölcsönzésével kezdte, mára a legnagyobb filmstúdiókkal egyenrangú gyártási kapacitással rendelkezik. Az üzleti modelljét többen próbálják követni (Disney, HBO, HULU, Amazon, Apple, Youtube). Ennek lényege, hogy néhány dollárért a világ legtöbb országában elérhető a cég teljes kínálat. A néző szabadon válogathat és egy sorozatot akár egyetlen nap alatt „ledarálhat”. A néző jól jár, mert olcsón jut jó minőségű tartalomhoz, a konkurencia pedig arra kényszerül, hogy hasonlóan magas minőségű terméket állítson elő a nézők átcsalogatása érdekében.
A nemzetközi forgalmazás miatt a Netflix arra is ügyel, hogy ne csak angol nyelvű filmek legyenek a kínálatában. Ennek köszönhetően a világ számos filmkészítője utat találhat a világ sorozatpiacára. Elegendő az olyan sikerekre gondolni, mint a latin-amerikai Narcos széria, vagy a spanyol La casa de papel (Nagy pénzrablás).
A The Preils of Pauline (1914) az egyik leghíresebb némafilm-sorozat volt. Ebből a 20 részes sorozatból származik a cliffhanger elnevezés.
A Coronation Street Nagy-Británnia leghosszabb ideje futó sorozata. Az első részt 1960-ban tűzte műsorára az ITV kereskedelmi csatorna.
Egy népszerű sorozat törzsgárdája nagyjából egy tucat szereplőből áll. A történet gyakran szól egy családról, vagy szomszédokról, miként a Melrose Place című ’90-es évekbeli sorozatban.
Egy klasszikus series: Columbo. A nyomozónak egy részen belül kell megtalálnia a gyilkost. A következő epizód már egy újabb ügyről szól. Az összekötő elem a detektív maga.
A legnépszerűbb sorozatszínészek nem feltétlenül futnak be komoly filmes karriert. Ezt történt a Jóbarátok szereplőivel is.
Ma már gyakori, hogy egy filmsztárból lesz sorozatsztár. Charlie Sheen sikeres vígjátékszínészként kezdte, majd a Két pasi meg egy kicsi című sorozattal felépítette új karrierjét. A sorozat csúcspontján Sheen fizetése elérte a 2 millió dollárt epizódonként.
Kevés helyszín és szereplő, komoly történetek helyett pedig poénok torlódása. A sitcomok egyszerű recept alapján készülnek.
A Szomszédok kétheti gyártású, aktuális eseményeket is feldolgozó végtelen szappanopera (serials) volt.
A Jóban rosszban napi gyártású szappanopera, mely nem a közéleti problémákra, hanem meseszerű cselekményszövésre épít.
Még 150 rész és Bettyből valódi bombázó válik, a történet pedig ezzel véget is ér. A Betty a csúnya lány egy elnyújtott játékfilm.
A Vészhelyzet az egyik első nagyjátékfilmes eszközökkel felvett sorozat volt a ’90-es évek derekán.
A Netflix megrendelésére készült Narcos című sorozat alkotói alapvetően dél-amerikaiak. A történet a kábítószerkartellek kíméletlen világába enged betekintést. A sorozat igaz történeteken alapul, részben ennek köszönheti a varázsát.
A Casa de Papel című spanyol sorozat akkor lett igazán népszerű, amikor bekerült a Netflix kínálatába. A hirtelen jött sikernek köszönhetően a furfangos bankrablás története nem ért véget az első két évadnál.
Ajánlott irodalom a témához:
Antalóczy Tímea: A szappanoperák genezise és analízise. Médiakutató, 2001. nyár
Antalóczy Tímea: Szomszédok közt. Jaffa Kiadó, 2006.