A képkivágás létrehozásakor képsík képződik, melyet a francia szakkifejezéssel plánnak nevezünk. Az angolszász területen elterjedt még a shot megnevezés is. A plán tulajdonképpen nem más, mint a felvevőgép és a felvétel tárgya közti távolság. Ha az alkotó valami fontos dologra szeretne utalni, akkor közelebb megy a felvétel tárgyához, míg ha el akarja azt helyezni a tágabb környezetében, akkor távolabbi képeket készít. Ebből adódik, hogy a közelről készül képeket figyelemösszpontosító, a távoli képeket figyelemkibővítő plánoknak nevezzük. A két kategória közti plánok semleges vagy átmeneti plánok. Ezek általában a mindennapi életben megtapasztalt szemlélődő távolsághoz hasonlítanak. Mivel a mozgóképek esetében a felvétel tárgya rendszerint egy személy, ezért a plánok kategorizálását hozzájuk képest szokás megadni.

Plánfajták

1) Nagyközel: csak a felvett személy feje látszik. A kamera még ennél is közelebb mehet, ekkor részletről (detail) beszélhetünk. Ezt a változatot szuperközelinek is szokták nevezni. A nagyközel alkalmazása akkor indokolt, ha a szereplő arcának mimikájából, mikrorezdüléseiből szeretnénk információkat nyerni. Természetesen ilyen fokú kiemelésnek nem csak egy szereplő, hanem egy fontosnak gondolt tárgy esetében is lehet létjogosultsága.

2) Közelkép vagy premier plán. Az alakot az alsó képsík mellmagasságban vágja. Még mindig egy viszonylag intim, bensőséges távolságra vagyunk a felvett személytől. Minden lényeges információt az ő arca hordoz. A nagyközeli és közeli plánok gyakori alkalmazása különös kapcsolatot teremthet a film hőseivel.

3) Féközel vagy second plán. Az alak félig látszik, az alsó képhatár vágja a figurát. Ha ez a vágás combközép táján van, akkor szokás amerikai plánról is beszélni. A megoldás a western filmekből ered, amikor a hős arcának és a pisztolytáskának is rá kellett kerülnie a képre.

4) Kistávolról akkor beszélünk, ha az alakot a képhatár nem metszi, van körülötte „levegő”, a kamerától számított távolsága nem éri el a 30 métert. Ez a távolság még elég arra, hogy az alak viszonylag felismerhető legyen, akár még az arca is látszhat, ugyanakkor pontosan látszik a környezet is.

5) Távol esetében az alakok messzebb vannak, mint 30 méter, de még felismerhetőek.

6) Nagytávol: az alakok már nagyon messze, valahol a horizont közelében vannak.

7) Totálkép: nem teljesen a távolságot jelöli, sokkal inkább egy olyan beállításról van szó, melyben egy képben látszik a jelenet összes szereplője.

A plánok a mozgóképen gyakran váltogatják egymást, ez egyfajta belső mozgást kölcsönöz a filmnek anélkül, hogy egyenlőre tényleges mozgó beállításokról beszélnénk.

Igazán változatos plán és beállításhasználat Kim-Jee woon: A jó, a rossz, és a furcsa című filmjének előzetesében.

A beállítás

A képkivágás mellett lényeges sajátossága a mozgóképnek a beállítás is. Arról a sajátos nézőpontról van szó, melyen keresztül a történéseket bemutatja számunkra a kamera. A beállítást tehát az alkotó hozza létre és arra törekszik, hogy minél mélyebb érzelmi azonosulás történjen a szereplőkkel. A mozgóképen a nézőpont, tehát a beállítások folyton változnak. Általában még akkor is így van ez, ha nincsenek direkt plánváltások vagy vágások. Nehéz megmondani ugyanis azt, hogy kinek a szemszögéből szemléljük az eseményeket. Vajon a rendező, az operatőr, a producer, a forgatókönyvíró, vagy valamely szereplő a „mesélő”? Az esetek döntő többségében egy külső, meg nem nevezhető elbeszélővel van dolgunk, azaz a nézőpont nem valakié, mindössze a kameráé – ezáltal a miénk.

Abban az esetbe tehát, ha nem valamely szereplő szemszögéből tekintünk az eseményekre, objektív beállításokkal van dolgunk. Előfordul azonban, hogy a nézőpont valamely szereplőé, ekkor szubjektív beállítást látunk. Az, hogy a beállítás szubjektív-e, csak a képek közti szövegkörnyezetből, azaz a többi beállítás jelzésrendszeréből olvasható ki. A szubjektív beállítás előtti vagy utáni képeknek utalni kell arra, hogy az objektivitás helyett személyesség következik. Megoldás lehet erre például, hogy a szubjektív plán kézi kamerával van felvéve, a többi pedig nem. De ez csak egy a megannyi kreatív megoldás közül.

A statikus beállításoknak alapvető fajtái

1) Vízszintes gépállás. Ekkor az optikai tengely a tárgyhoz képest vízszintes. Ez a legáltalánosabb, közelít az emberi nézőponthoz.

2) Függőleges gépállás. Az optikai tengely függőleges a tárgyhoz képest. A kamera vagy felfelé, vagy lefelé néz. Itt már érzelmi töltettel is rendelkezik a kép, hiszen jelentése lehet annak, ha valakire felnézünk, és annak is, ha valakit felülről szemlélünk. Ha a kamera egészen magasra van elhelyezve, akkor madártávlatról van szó, ha pedig a föld szintjéről, egészen mélyről vesz a kamera, akkor békaperspektíváról beszélünk.

A függőleges gépállás esetében változik a felvétel alanya és a horizont viszonya is.

3) Rézsútos gépállás. A kamera kimozdul a vízszintes/függőleges rendszerből. A képen megjelenő vonalak (például a horizont, vagy az épületek) rendszerint átlós kompozíciót hoznak létre. Ebből is fakad, hogy az ilyen ferde beállítások feszültséget, instabilitást, komoly érzelmi erőt hordozhatnak.

Alsó gépállás, félközel. Jelenet Stanley Kubrick: Ragyogás (The Shining, 1980) című filmjéből.

Felső gépállás, kistávol – Sz. M. Ejzenstein: Patyomkin páncélos (Bronenosets Potemkin, 1925)

Ajánlott irodalom a témához:

Bíró Yvette: A hetedik művészet. Osiris Kiadó, Budapest, 1998.
Bordwell, David – Thomson, Kristin: A film története. Palatinus Kiadó, 2007.
Oxford filmenciklopédia. Glória Kiadó, Budapest, 1998.
Hevesy Iván: A némafilm egyetemes története. Magyar Filmintézet, Budapest, 1993.
Marx József: A kétdimenziós ember. Vince Kiadó, Budapest, 2003.