A magyar film történetét erőteljesen befolyásolta a hazai politikai élet. Mivel kicsi piacról van szó, amely kicsi jövedelmezőséget biztosít, az állam szinte mindig jelen volt megrendelőként, finanszírozóként. A magyar filmtörténet tárgyalásakor ezt a sajátosságot érdemes szem előtt tartani.

A mozi magyarországi története a Lumiére cég vetítéseivel kezdődött. Az első állandó vetítőterem 1898-ban nyílt meg a fővárosban. Ugyancsak Budapesthez kötődik az első hazai film elkészítése is, ez Zsitkovszky Béla Tánc című néhány perces munkája volt 1901-ben. A komolyabb filmgyártás csak 1912-ben indult meg és a fővárosi gyártóhelyek mellett különleges szerepet töltött be Kolozsvár, ahonnan például Korda Sándor és Kertész Mihály rendezői karrierje is indult. Korda később Angliában telepedett le, ahol az angol filmgyártás legfontosabb alakja lett testvéreivel. Kertész Michel Curtis néven Hollywood-i rendező lett. Nevéhez fűződik a Casablanca című filmklasszikus.

Forradalmak és pangás

A némafilmkorszaknak ugyan volt néhány nemzetközi szinten is elismert műve (pl.: Sárga csikó), de ezek döntő többsége elveszett. Az első világháború alatt a filmgyártás sokat fejlődött, 1918-ban például 102 filmet forgattak hazánkban. Az 1919-ben bekövetkezett kommunista hatalomátvétellel a nemzeti filmgyártás állami kézbe került és a Tanácsköztársaság 133 napja alatt 31 film készült el. A folyamatosan kedvezőtlenebbre forduló politikai helyzet miatt a legfontosabb alkotók elhagyták az országot. A magyar film az 1920-as évek elején komoly válságba került és az évtized második felére gyakorlatilag meg is szűnt a rendszeres filmgyártás.

Zsánerfilmek kora

A hangosfilmkorszak igazi fellendülést hozott, de ennek megvolt a maga ára. Ahogy Bikácsy Gergely fogalmazott az út a hamisságtól a hazugságig vezetett. A beszélő filmekkel ugyan nőtt a hazai mozik száma és 1931-ben el is készült az első magyar hangosfilm A kék bálvány címmel, de ezek művészi messze-messze színvonala elmaradt a kortárs európai mozgóképektől. A jelenetek színpadiasak, kreatív formanyelvi megoldások alig fordulnak elő.

Tuti siker: vígjáték és melodráma

Az 1930-as és 40-es évek filmjeinek hamissága a realitástól nagyrészt elrugaszkodott környezetábrázolásból fakad. A második magyar hangosfilm, a Hyppolit, a lakáj (Székely István rendezése) óriási közönségsiker volt. Ebben a filmben Kabos Gyula egy felkapaszkodott, ügyefogyott kispolgárt alakít. A hirtelen milliomossá váló kisember esetlenül mozog az arisztokrácia modoros világában. Ebből aztán számtalan humoros helyzet fakad. A Hyppolit sikere arra ösztönözte az alkotókat, hogy ehhez hasonló filmeket készítsenek. Így aztán egy valóságban nem létező, sírva vigadó világ jelenik meg a filmekben uraságokkal és nagyasszonyokkal, zömmel vidéki környezetben. A legfoglalkoztatottabb színész Kabos Gyula lett. Mellette Jávor Pál, Páger Antal, Csortos Gyula, Karády Katalin, Tolnay Klári emelhető ki, mint a korszak hazai filmcsillagai.

A korszak második igazi sikerfilmje az 1934-ben bemutatott Meseautó lett. Gaál Béla rendezése a humor és a könnyes giccs keveréke. Innentől kezdve a filmekben rendre felcsendül egy-egy andalítóan szentimentális dallam – ez aztán, mint a siker egyik receptje, mélyen rögzült a hazai közönségfilmek eszköztárában, hatása ma is tart. A gyártás mindenesetre felfutóban volt, főként a második világháború elejére válik jelentőssé. Addig évente átlagosan 25 filmet forgattak, a 200. hazai filmet 1940-ben mutatták be, 1943-ban már 53 egész estés nagyjátékfilmet forgattak.

Az 1938-ban bemutatott Halálos tavasz című filmben új nőtípus jelent meg. A korábbi naivák helyét a Karády Katalin játszotta erős, öntudatos asszony vette át. Ezt nevezzük Karády-jelenségnek.

Egy lépés a realizmus felé

Ugyanakkor az 1940-es éveknek egy igazi teljesítménye van: Szőts István balladai eszközökkel elmesélt filmdrámája, az Emberek a havason. Ebben a filmben Szőts szakított a korábbi sematikus ábrázolással és törekedett a realizmusra, ezzel például az olasz neorealisták körében elismerést nyert. Filmjét a Velencei Filmfesztiválon is díjazták.

Szőts István: Ének a búzamezőkről (1947)

Sematizmus és megújulás

A háború utáni filmművészet a kommunista hatalomátvételig két igazán jelentős alkotást is fel tudott mutatni annak ellenére, hogy a létrejövő és hatalomért versengő politikai pártok befolyásuk alá vonták a filmgyártást is. Szőts folytatta kemény realizmusba hajló stílusát. Az Ének a búzamezőkről paraszti világba kalauzolja a nézőt, de a csodavárás és a falusi vallásosság motívumai miatt a kommunista kultúrpolitikai csak évtizedekkel később engedte bemutatni. Radványi Géza komoly szakmai és közönségsikert ért el a Valahol Európában címmel 1948-ban forgatott filmjével. A háború utáni állapotokat egy tengő-lengő gyerekcsapat útkeresésével ábrázolja. A háború ellenes üzenetet remek formanyelvvel fogalmazta meg.

A kommunista diktatúra propagandafilmjei

1948-ban azonban a kommunisták kerültek hatalomra. Ez egyrészt a filmszakma teljes államosításával járt. Másrészt a legkiválóbb alkotók távoztak az országból. A következő évtizedben leginkább szocialista mázzal leöntött zsánerfilmet láthatott a hazai közönség. Ilyen volt az Állami áruház, a 2×2 néha 5 és a Dalolva szép az élet című film is. Ezek a művek már nem hamiskásak voltak, hanem egyenesen hazugok. Minden történet a kommunista propagandát, a munkaversenyt, a szabotőrök elleni harcot hirdette. Ezt az időszakot a játékfilmnek álcázott, ugyanolyan üzenetet hirdető filmek miatt a sematizmus korszakának nevezzük.

A kötelező formákon túl

A sematizmust csak kevesen tudták meghaladni. Ezek közé tartozott Fábri Zoltán, aki 1955-ben fogatott Körhinta című filmjével igen komoly nemzetközi sikert ért el. A kommunista téma itt sem maradhatott el, hiszen az alapszituáció a termelőszövetkezetbe való belépés körül bontakozik ki, de ezt sikeresen túllépi Fábri, és a paraszti világ komoly szerelmi drámáját tárja elénk. Ebben a filmben tűnik fel Töröcsik Mari, a későbbi időszak egyik legjelentősebb női színésze. Az 1956-as forradalom előtt mutatták be Fábri másik fontos alkotását a Hannibál tanár urat, mely a demagógiáról, a tömeg megtévesztéséről mesél egy történelemtanár – Nyúl Béla – drámáján keresztül.

A Budapesti Iskola

A forradalmat követően a hazai filmgyártás ismét válságba került és csak 1962 után talált magára, köszönhetően a Balázs Béla Filmstúdióban dolgozó fiatal rendezőknek: Szabó Istvánnak, Huszárik Zoltánnak, Sára Sándornak, Gaál Istvánnak.

Szabó István a francia új hullám hatására készített személyes hangvételű filmeket fiatal felnőttekről – Álmodozások kora, Apa. Ezekben Truffauthoz hasonlóan megjelenik a rendező alteregója, akit Bálint András játszott. Szabó nevéhez fűződik a hazai filmgyártás sokáig legnagyobb külföldi sikere, a Mephisto, melyért a rendező Oscar-díjat kapott. Hozzátehetjük, hogy az európai filmfesztiválokon korábban és később is volt díjazott magyar film.

Jancsó, Makk, Huszárik

Szabó mellett az 1960-as évek legnagyobb hatású alkotója Jancsó Miklós volt, aki már az ötvenes években is foglalkozott filmkészítéssel, igaz filmhíradókat készített. Az évtized közepén forgatott Szegénylegények, Csillagosok, katonák és a Csend és kiáltás című filmjei egy csapásra a legjelentősebb európai alkotók közé emelte Jancsót. Antonionihoz hasonlóan tökélyre fejlesztette a hosszú beállítás módszerét. A kor hatalomkritikáját általában egy történelmi metaforában dolgozta fel, nagyon kevés vágással, annál több kameramozgással illetve színészmozgatással.

Az 1970-es évek elején rendkívül költői művekkel jelentkezett Makk Károly és Huszárik Zoltán. Makk Szerelem című filmjében egy börtönben raboskodó férfi beteg anyját és feleségét ismerhetjük meg. A filmben egyszerre vannak jelen a tárgyi világ szép emlékképei és a finom enteriőrök.

Huszárik már rövidfilmjeivel (pl.: Elégia) is sajátos filmstílust alakított ki. Az egymás mellett sorakozó képei sokkal inkább emlékeztetnek versre, mint elbeszélésre. Ugyanezt a módszert követte a Krúdy novellák alapján forgatott nosztalgikus-boldogtalan hangulatú Szindbád című nagyjátékfilmjében. A főszerepet az évtized legnagyobb színészegyénisége, Latinovics Zoltán alakította.

Jancsó Miklós: Szegénylegények (1966). Az osztrák megtorlás megalázó képein nem volt nehéz felismerni az ’56-os megtorlás metafóráját.

Rendszerváltás előtt és után

Röviden utalnunk kell arra is, hogy ebben a két évtizedben komoly szakmai eredményeket ért el a hazai dokumentumfilmes és animációs filmes szakma. Példaként említhetjük meg, hogy Ember Judit Pócspetri címmel készített dokumentumfilmet egy 1948-as koncepciós perről, Sára Sándor szintén történelmi témához nyúlt akkor, amikor leforgatta a Pergőtüzet a magyar hadsereg doni katasztrófájáról.

A hazai filmforgalmazás nézőrekordját (2.3 millió néző) egy animációs film, a Dargay Attila rendezte Vuk tartja. Az egész estés, közönségszórakoztató darabok (Szaffi, Erdő kapitánya) és sorozatok (Mézga Aladár kalandjai) mellett szerzői jellegű animációs filmek is készültek. Ilyen volt Jankovics Marcell Fehérlófia című remeke, vagy Rofusz Ferenc rövidfilmjei (Holtpont, Gravitáció, és az Oscar-díjas: A légy).

Válságos évtizedek

A rendszerváltás átformálta a hazai filmgyártást. Az állami monopólium megszűnt, de a teljesen piaci alapon szerveződő modell nem jött létre. A filmek különböző mértékben jutottak állami támogatáshoz. Eközben érdemi állami elvárás nem fogalmazódott meg a filmek minőségével kapcsolatban. A magas színvonalú művészfilmek egyre kevesebb néző vonzottak. Ugyanakkor sorra készültek a szakmai és művészi igényességet nélkülöző közönségfilmek (Csinibaba, Sose halunk meg, Meseautó, Üvegtigris, Kincsem). Ezek a tömegfilmek nem tudták felvenni a versenyt a nemzetközi mezőnnyel, így külföldön gyakorlatilag eladhatatlanok lettek. A művészfilmes alkotók: Szász János (Witman fiúk, A nagy füzet), Janisch Attila (Hosszú alkony) majd a fiatalabb nemzedék tagjai: Pálfi György (Hukkle), Török Ferenc (Moszkva tér, 1945), Mundruczó Kornél (Delta, Fehér isten), Hajdu Szabolcs (Macerás ügyek, Ernelláék  Farkeséknál) több külföldi fesztiválon is díjat szereztek. Munkáik az elmúlt 25 év magyar filmtermésének értékes darabjai, de egyiküknek sem sikerült a komoly áttörés.

A Vajna-korszak filmes kultúrpolitikája

A 2000-es évek második évtizedében az USA-ból hazatérő Andy Vajna filmügyi mindenható tevékenysége nyomán a finanszírozás és a külföldi promóció formái is változtak. Sokakban ez visszatetszést keltet, ám mégsem volt teljesen ördögtől való a változás. Új, kreatív alkotók is lehetőséget kaptak, köztük Jeles András fia, Nemes Jeles László, aki Saul fia című filmjével Cannes-ban Aranypálmát nyert, majd Oscar-díjat is kapott. Szintén Oscar-t ért Deák Kristóf Mindenki című rövidfilmje.

A közönségfilmek között érdekes, kreatív alkotások is akadtak, így például Ujj Mészáros Károly Liza, a rókatündér című filmje.

Dargay Attila: Vuk (1981). A legnézettebb magyar film.

Szomjas György: Könnyű testi sértés (1983). Míg az élettárs börtönben ül, új férfi költözik a lakásba. A korszak lecsúszó társadalmának irónikus korrajzát alkotta meg Szomjas.

Pálfi György: Taxidermia (2006). Pálfi a kortárs filmművészet egyik legfontosabb alakja, akinek filmjei külföldi fesztiválokon is díjakat nyertek.

Hatalmas és rég nem látott szakmai sikert hozott Nemes Jeles László személyes atmoszférájú holokauszt témájú mozija, a Saul fia (2015)

Ajánlott irodalom a témához:

Bordwell, David – Thomson, Kristin: A film története. Palatinus Kiadó, 2007.
Oxford filmenciklopédia. Glória Kiadó, Budapest, 1998.
Hevesy Iván: A némafilm egyetemes története. Magyar Filmintézet, Budapest, 1993.