A mozgókép egy viszonylag új jelenség az emberi kultúrában. A maihoz hasonló formában alig több mint egy évszázada létezik. A mozgókép valójában nem más, mint állóképek sorozata. A sorozat elemei, az egyes képek oly gyorsan követik egymást, hogy szemünk képtelen elkülöníteni őket egymástól, így a fázisokból egy folytonosan mozgó, változó kép jön létre. Még akkor is így van ez, ha a kép fixen ugyanazt a tárgyat mutatja, ugyanolyan fényviszonyok mellett, ebben az esetben ugyanis időbeli változás történik. A mozgókép tehát nem a vetítőben vagy a monitoron, hanem az emberi agyban jön létre.

A mozgókép egyszerre rendkívül dinamikus és egyszerre rendkívül statikus. Hogy lehetséges ez? Miközben a vásznon, képernyőn, monitoron stb. rendkívül rövid idő alatt sok és sokféle képet láthatunk, akár távoli kontinenseket is bejárhatunk, végeredményben egy merev, szabályszerű téglalapot bámulunk. Azt láthatjuk, amit megmutatnak nekünk. nem változhat a téglalap mérete sem. Miként erről később lesz még szó, a képkivágat statikus, a televízió képernyője fizikai határt képez, de a látvány ezen a kötöttségen belül elképesztően sokféle lehet. A merev keretet feledteti velünk a mozgóképi eszközök (plánok, montázs, kameramozgások) kínálta lehetőségek végtelen tárháza, valamint persze az elmesélt történet.

Mi a kép?

Ha már a kép megmozdul, érdemes tisztázni, hogy mit is értünk képen. Egyértelműnek tűnő fogalmunk civilizációnk egyik legősibb vágyát takarja. Leképezni a világot, a látvány egy szeletét megragadni, és magunkkal vinni – ez a vágy egyidős az emberiséggel. A kép tehát a valóság leképeződése. Lehet realizmusra törekvő, és absztrakt is. Előbbire számtalan példát felsorolhatunk. Elég csak a portréfestészetre, a fotóra vagy éppen a filmek szinte egészére gondolni. Az absztrakt képek általában a világ valamely bonyolult jelenségét kísérlik meg valamilyen módon egyszerűsíteni. Ebben az esetben a kép megfelelője, az ábrázolt dolog, nem egyértelmű képmás, hanem voltaképpen utalás. Egy olyan kép, amelyről valami eszünkbe jut. Az ilyen absztrakt képeket nevezzük jeleknek. Például az írásjelek, közlekedési táblák stb.

A WC felirat és a mellette lévő férfialak sziluettje elég ahhoz, hogy szükség esetén tudjuk hova kell menni, nem kell ehhez realista freskót festeni a falra. Mindez persze feltételezi azt, hogy az egyes jelekből az adott jelet használó közönség minden tagja ugyanazt a jelentést olvassa ki, miként ezt a kommunikáció sajátosságairól szóló fejezetben bővebben tárgyalni fogjuk majd.

A kép helyettesít

Az írás helyettesíti a beszédet, a bölény rajza pedig helyettesíti a bölényt, amely sosem élt barlangban. De szeretteink képe a tárcákban, a falakon, az éjjeliszekrényen ugyanezt a birtoklási vágyat tükrözi. Miért készítünk nyaralásainkon fényképeket, ha nem azért, hogy hazalopjunk valamit a nyárból és a tengerpart látványából?

Paradox, hogy minél több kép készül, annál kevesebbet leszünk képesek visszanézni, azaz úgy tűnik, hogy a képek egy jelentős része csak a birtoklási vágy miatt születik meg.

Nem véletlen, hogy több kultúrában a képmás tabu, hiszen úgy értelmezik, hogy az elkészült kép ellop valamit az illető lelkéből. Az iszlám például tiltja Mohamed ábrázolását (az emberábrázolások korlátozása végül a csodálatos iszlám díszítőművészetet eredményezte).

Történetmesélés képekkel

Látható, hogy mozgókép létezésének alapja, a kép birtoklása és a képkészítés alapvető emberi cselekvések. Ugyanilyen fontos emberi vágy, hogy történeteket meséljünk el egymásnak. Ezt megtehetjük szavakkal és betűk lejegyzésével, valamint képek egymás mellé helyezésével. A kimondott vagy a leírt szövegeket, csak az adott nyelvet beszélők értik meg. Azonban van egy univerzálisabb történetmesélési módszer is. Ez pedig képek segítségével történik és jóval többen megérthetik, feltéve, ha elég egyértelmű képeket használunk és viszonylag könnyen felismerhető a képek közötti összefüggés-rendszer.

A képi-mesélés esetében is könnyen előfordulhat, meg nem értés vagy félreértés. Egy olyan idegen számára, aki nem ismeri egyáltalán a karácsony rituáléját, a családi fotók segítségével nehéz elmesélni a szokás lényegét. Neki értelmezhetetlen, hogy miért kell egy fát becipelni egy szoba közepére és miért kell feldíszíteni. Csupán a képek itt semmit sem érnek. Tehát valami másra van szükség. Például egy olyan filmre, vagy képsorozatra, mely szándékosan tartalmaz olyan képi összefüggéseket, amelyek megmagyarázzák a szokás lényegét. Röviden: ez már alkotói folyamat. El kell dönteni, hogy mit veszünk fel és mit nem, hogy melyik kép mellé mi kerül pontosan. Ez lesz a montázs, illetve a mozgóképi történetmesélés alapja.

A mozgókép kettős természete

Ezen a ponton értünk el a mozgókép kettős természetéhez. Egyszerre beszélünk reprodukcióról és ábrázolásról. A mozgókép tehát reprodukció, azaz az adott technológia korlátai között reprodukálja a valóságot. E reprodukció egyben transzformáció, átalakítás is. A háromdimenziós, sokszínű, szagos látványból létrejön a mozgókép, mely hasonlít a valóságra, mégsem az, hiszen megszületését befolyásolta a kamera objektíve, a hordozó felbontása és sok egyéb technikai paraméter. Befolyásolta továbbá az alkotó is, aki a kép elkészítésével akarva-akaratlanul üzenetet hozott létre. Létrehozott valamit, mely alkalmas közlésre, üzenetek továbbítására, tehát kommunikációra.

A beszéd, az írás és a kép az emberi kommunikáció három jellegzetes formája. Mint ilyenek tartalommal, jelentéssel bírnak. A kommunikáció klasszikus felfogásában az adó közölni akar valamit, amit jellé alakít, majd ezt valamilyen kommunikáció csatornán keresztül továbbítja. A vevő feladata a jelentés felismerése, azaz a dekódolás.

A képek értelemmel teli társadalmi jelek, melyeket éppúgy lehet értelmezni, mint az írott szövegeket. Ebben az értelmezési folyamatban a néző gyakran mást is észrevesz, mint amit az alkotó szándéka szerint meg akart jeleníteni a képen. Vagy: a befogadó nem azt az értelmet tulajdonítja a képnek, mint ami az alkotó szándéka volt. A képeknek, éppúgy, mint a szavaknak, több jelentéstartománya van. A denotáció a kép mint jel első számú jelentését fejezi ki, függetlenül a szövegkörnyezettől. Tehát ha egy fotó egy meztelen nőt ábrázol almával a kezében, akkor elsőként a nőt ismerjük fel és az almát. Ugyanakkor a képek, a nyelvi jelekhez hasonlóan ritkán állnak önmagukban. A szövegkörnyezet, vagyis a kontextus új értelmet, többletjelentést ad a képnek. Ezt nevezzük konnotációnak. A konnotatív jelentés kultúrafüggő. Az imént említett esetben a képen a meztelenőben felismerhetjük Évát, az alma pedig a bűnbeesésre utal.

A képet, és ezen belül a fotografált képet, tehát minden esetben értelmezzük, jelentést tulajdonítunk neki. A kép információval telített, ami nem feltétlenül könnyíti meg a befogadó dolgát.