Talán nincs még egy olyan művészeti ág, mellyel nagyobb ismertségre és népszerűségre lehet szert tenni, mint filmmel. Miközben kollektív alkotásról van szó, azaz a filmet mint produktumot sokan készítik, a néző számára mindig a színészek jelentik a legtöbbet. Ők a leginkább látható elemei a mozgóképi elbeszélésnek. Ők azok, akik a forgatókönyvíró által megírt, a rendező által elképzelt, az operatőr által fotografált emberi sorsokat megelevenítik.

A filmszínész munkája során a metakommunikáció minden elemét használja. A beszéd talán nem is a legfontosabb jellemzője, hiszen a gesztusok, a mimika, a testtartás, és a vokalitás (a beszéd módja, tempója, hibái – egyszóval ahogy mondják a szavakat) legalább annyi információt árulhat el a jellemről, mint a kimondott szavak. Korábban utaltunk arra, hogy a színházi színész mindenkihez szól, de filmszínésznek visszafogottnak kell lennie. Míg a némafilmek idején az erőteljes játék volt a jellemző, addig a hangosfilmben azzal a paradox helyzettel kell megküzdenie minden színésznek, hogyan ne tűnjön úgy, mintha játszana. Nem teljes eszköztelenségről van szó, hanem arról, hogy az alkalmazott eszközrendszernek észrevétlenül kell kifejeznie az érzelmeket.

A fotogenitás

A kamera nem kíméli a színészeket, hisz nagyon közel hozza őket a nézőkhöz. Egy premier plánban felvett arc a mozi vetítővásznán a valós méret sokszorosa lesz minden apró hibájával, rezdülésével. Egy félmosoly, egy felhúzott szemöldök, a pupilla kitágulása is jelentéstartalommal bír. Ugyanakkor a színészeket távolabbi plánokban is láthatjuk, a fotografált kép itt is kíméletlen tud lenni. Vannak azonban olyanok, akiket jobban kedvel a kamera, akik talán jobban mutatnak fotografálva, mint a való életben. A fotogenitás a jó színész egyik fontos tulajdonsága, hiszen a néző is könnyebben azonosul olyan emberrel, akit jó nézni.

Természetesen nem csak a szépségről van szó, bár a szépség is fontos lehet, de csak bizonyos esetekben. A filmtörténet legnagyszerűbb színésznői közül nem feltétlenül mondanánk mindenkire, hogy szép. A jó filmszínész fotogenitása mellett egy jellem a filmvásznon, értékeket hordoz számunka – igaz ezekre az értékekre nagyrészt a műből következtetünk, a színész valódi személyisége sokszor rejtve marad.

Profi színészek és civil szereplők

A mozgóképek esetében tehát nem feltétlenül a tanult színészekből lesz a legjobb. Kétféle szereplőt tudunk megkülönböztetni. A profi színész ismeri a szakma legtöbb fogását. Tudatában van annak, hogy filmet készít, sőt annak is, hogy melyik az előnyösebb profilja. Szakmaisága gördülékennyé teheti a forgatást. Ismertsége segítheti a film forgalmazását. Ugyanakkor vannak bizonyos élethelyzetek, melyeket nem feltétlenül tud hitelesen eljátszani.

Chaplin talán azért tudott mindenkinél jobban belebújni Charlie, a csavargó bőrébe, mert gyerekként hasonló, sok nélkülözéssel, sőt éhezéssel terhelt évet élt meg. Míg Daniel Craig kiválóan mutat James Bond szerepében, egy kisvárosi tanítót vélhetően már kevésbé jól tudna eljátszani. Ugyancsak furán nézne ki Miley Cyrus, mint konyhalány egy román realista filmben. A profi színészek általában műfaji filmekben hasznosabbak.

Utcáról a mozivászonra

Civil szereplőknek nevezzük azokat a filmben feltűnő színészeket, akiknek ez nem szakmájuk. Gyakran a színészi rutin teljes hiányával is kiválóan tudnak eljátszani szerepeket, mivel a megélt élethelyzetükre jól rímmel az eljátszott. Amikor Vittorio de Sica főszereplőt keresett a Biciklitolvajok című filmjébe, választása nem egy neves színészre, hanem egy teljesen amatőr munkásra, Lamberto Maggioranira esett, akinek alakítása hibátlan, magával ragadó, legendásan nagyszerű. Maggioranit éppen a saját sorsa tette hitelessé. Otthonosan mozgott a Róma külvárosában élő szegények közegében, nem idegen testként, hanem a többiek sorstársaként volt jelent. Elmondható ugyanez a fiát játszó Enzo Staiola-ról is. Mindketten ebben a filmben debütáltak.

A filmsztárok

Kik is valójában a filmsztárok? A sztárkultusz a XX. század elején született meg Hollywoodban. Kezdetben a filmstúdiók a saját cégük nevével adták el a filmjeiket, a színészeket nem reklámozták különösképpen. A színház és varieté világában azonban már a századforduló előtt is ismert volt a sztárjelenség, így a nézői igényeknek engedve az 1910-es évek elejére a stúdiók is inkább a legfontosabb szereplőjüket használták reklámozási célra.

A filmstúdió, mind brand (márkajelzés) veszített értékéből, egy-egy színész vált az adott stúdió meghatározó jelképévé. Mivel a producereknek elemi érdeke fűződött ahhoz, hogy megtartsa színészeit, így a fizetések elkezdtek az egekbe szökni. Charlie Chaplin, az 1910-es ével elején érkezett az Egyesült Államokba. 1914-ben a Keystone Stúdió alkalmazásában 150 dollár keresett hetente. Még abban az évben az Essanay Stúdióhoz szerződött, ahol 1250 dollárt kapott hetente. Másfél évvel később az összeg 10 000 dollárra kúszott fel, hogy aztán 1917-re elérje az éves 1 millió dolláros álomhatárt. Ezzel ő lett a filmtörténet első egymillió dolláros sztárja. Chaplin fizetésének alakulása nem csak a sztárrendszer felfutását, hanem a film iránt kibontakozó rendkívüli érdeklődést is jól szemlélteti.

A sokszorosítható sztárkép jellege

A filmsztárok képe megjelent valamennyi mozi előterében. Filmes folyóiratok jelentek meg, melyek a színészek életével és szerepeikkel foglalkoztak. A sztár ikon, képmása végtelen számban sokszorosítható. A milliónyi képmás, ikon nélkül nem létezhet, hisz a megjelenési közege nem a valóság, hanem szinte az ideák világa. Különb nálunk, bár egy közülünk. Egy, aki megvalósította álmainkat, aki elérte céljainkat. Egy szívtipró vagy egy önfeláldozó hős olyan, akire érdemes hasonlítani. A modern, posztindusztriális társadalomban gyakorlatilag ők testesítik meg a mitologikus figurákat. A filmsztár tehát egy olyan alak, aki különb, mint a hétköznapok embere. Éppen ezért klasszikus sztár nem lehet akárkiből: tehetség, szerencse, jó adottságok és munka kell hozzá.

A sztár ezenfelül mégiscsak a stúdió reklámarca. Ő nem létezhet a film nélkül, de a film sem létezhet sztár nélkül, legalábbis a tömegfilm nem. Az első sztárok, többek között, Mae West, Lilian és Dorothy Gish, Douglas Fairbanks, Gerta Garbo és Charles Chaplin voltak.

Van még egy fontos különbség az egyszerű híresség és a sztárok között. A sztár magánélete közügy. A közönség úgy érzi, hogy mindent tudnia kell rajongása tárgyáról. Éppen ezért már az 1920-es évektől kezdve stábok dolgoznak azon, hogy kitalálják és megtervezzék a sztárok magánéletét, témát szolgáltatva a bulvársajtó számára, melyről a későbbiekben még lesz szó.

Az archetípusok jelentősége a szerepjáték során

A sztárok archetipikusak, egy-egy ősi típust testesítettek meg, filmjeikben jellemzően ugyanazt. A fogalom a pszichológiából ered. Az őstípusok az emberi kollektív tudat mélyéről származnak és kultúráktól függetlenül jelen vannak. Olyan jellegzetes figurákról van szó, akikkel a bármely nép történeteiben összefuthatunk. A nevük, kinézetük természetesen változhat, de az elmesélt történetekben játszott szerepük alig mutat eltérést.

Az archetípusok fajtái:

A pszichológus Jung összesen nyolc archetípust különböztetett meg: női archetípusok: madonna, anya, amazon, nimfa, férfi őstípusok: atya, apa, hős, faun.  A filmes archetípusok tárháza ennél gazdagabb:

Hős: a főszereplő, az ő szándékai és tettei határozzák meg az eseményeket. Értékorientált pozitív figura, akivel könnyen tud a néző azonosulni. Lehet laza fickó, akár egy bűnügyi filmben, de szigorú és kíméletlen, mint egy akciófilm szuperhőse. Esetenként ez a kettősség is jellemző lehet rá.

Ellenfél: a legfőbb gátló erő, aki a hős, mi több az egész világ ellen dolgozik. Őt is értékek vezérlik, bár ezekkel a nézők többsége nem akar azonosulni. A negatív jellem gyakran társul testi hibával.

Kísértő: az ellenfél társa, szintén akadályoz, de saját céljai is vannak. Általában meglepően szép, de hamar kiderül, hogy velejéig romlott. Ide sorolható a wamp vagy a femme fatale (végzet asszonya) őstípusa is. Ez egy olyan nőtípus, aki elsősorban szexuális kisugárzásával akarja megszerezni és tönkretenni a hőst.

Mentor, segítő: a mester, aki felkészíti a hőst a végső összecsapásra. Öreg és bölcs, nem ritkán különleges képességekkel, melyeket át tud adni a hősnek, de a történet végére feláldozza magát, így a képességei a hősben élnek tovább.

Érzelem: az a szereplő, aki a konfliktusokkal szembekerülve érzelmeket produkál. Tipikus példája a western filmek kurtizánja, akinek egykor volt kapcsolata a hőssel, éppen ezért segíti.

Ráció: az észérvek, a logika embere Egy professzor, ki megoldja a feladványt, de a feladat elvégzését a hősre bízza.

Támogató: nem aktív, inkább csak érzelmi segítséget nyújtó társ. Ő a hűséges barát, aki még a Végzet hegyére is képes elkísérni a hőst.

Kétkedő: a hitetlen, aki mindig megkérdőjelezi a célokat. Akadályokat gördít a hős elé, gyakran cinikus.

Bohóc: olyan hőstípus, aki rendkívüli esendősége révén válik szerethetővé. Folyton hibázik, de a kellemetlen helyzetek nem drámaian végződnek. Nevetünk rajta, de nem kinevetjük, hanem szeretnénk mi is olyan könnyedén leküzdeni az élet akadályait, mint ő.

A sztárokhoz köthető archetípusok jelentősége

A filmsztárok rendszerint ugyanazon vagy nagyon hasonló archetípusokban jelennek meg előttünk. A kialakított image-től eltérni már csak azért sem szokás, mert a nézői elvárásokkal szembemenni üzleti szempontból nem kifizető. Truffaut 1969-ben A Mississipi szirénje címmel filmet készíttetett az akkor már befutott Catherine Deneuve-vel és Jean-Paul Belmondoval. A XIX. századi Amerikában játszódó történet cselekményét az 1960-as évek Franciaországába illetve annak egyik gyarmatára, Réunionra helyezte. A szép, szőke Deneuve a kor egyik legtöbbet foglalkoztatott színésznője volt. Bájos alakjához általában kedves szerep társult, pozitív figurákat játszott. Belmondo első filmszerepétől kezdve egy vagány, bevállalós fickó karakterét játszotta. Hitelességéhez hozzájárult az a férfias, sármosan lapított orra, mely még bokszoló korában tört el.

Truffaut merészen megfordította a karaktereket és Deneuve egy számító, alattomosan gonosz szélhámost alakított, Belmondo egy könnyen befolyásolható, gazdag ficsúrt. Az ötlet kiváló volt, mert a korábban játszott archetípusokból kiindulva a néző túlságosan sokáig hiheti azt, hogy a nő mégiscsak jó, és boldog befejezés lesz, a férfi pedig felismeri a veszélyt és a sarkára áll. Persze semmi sem így történik, a tragikus vég bekövetkezik. A film óriási bukás lett, mert a nézők nem tudtak mit kezdeni egy új Belmondoval és egy új Deneuve-vel.

Sztárok színeváltozása

Akad persze szellemes és pozitív válasz az sztárok archetípusának megváltoztatására. A titok nyitja, hogy nagyon másfajta filmet kell készíteni, mint amit a közönség az adott színésztől megszokott. A változtatásnak pedig nem szabad túl nagynak lenni. Brad Pitt nagyszerű alakítást nyújt Iñarritu Babel című filmjében. Nem szuperhőst játszik, hanem egy negyvenes éveiben járó amerikai turistát, akinek feleségét véletlenül meglövik és ő próbál úrrá lenni a helyzeten. Nem műfaji filmben játszik Pitt, ugyanakkor a maga módján, az adott helyzetben mégis hősiesen állt helyt.

Az 1970-es évek táncos lábú szupersztárja, John Travolta ugyanúgy brillírozott a kisstílű gengszter szerepében Quentin Tarantino Ponyvaregény című filmjében, mint Kurt Russel a rendező Halálbiztos című művében. Alig emlékeztetnek azokra a figurákra, melyeket korábban játszottak. Mindhárom imént felsorolt sztár ezen szerepek eljátszásakor már időben távol volt korábbi sikereitől. Öregedésük segítette az őstípus felrúgását.

Ugyanez történt Danny Trejoval a Machete című trashmovie-ban. A korábban drogfüggő színész 11 évet töltött börtönben és több, mint 200 filmben alakított rosszfiút. Barázdált arca, barbár mexikói vonásai és zűrös múltja alkalmassá tette ezekre a szerepekre, mígnem Robert Rodriguez eljátszatott vele egy rendkívül kemény, brutális mexikói zsarut, aki ugyanakkor a jó oldalon áll. Erőszakos módszerek a jó szolgálatában. A siker igazi titka itt azonban talán abban található meg, hogy a Machete nem igazán vehető komolyan, önreflexív alkotás, a véres akció valószerűtlenségig tolása.

Valódi emberek tipizálása

A hollywood-i típusú történetmesélős filmek, azaz a műfaji filmek tehát archetípusokat használnak. A filmekben azonban gyakran találkozunk típusokkal. A civil szereplőket is éppen tipikus voltuk miatt alkalmazzák. Az iráni filmművészet realizmusa például megköveteli, hogy egy apa, egy katona, egy buszsofőr olyan legyen a filmvásznon, mint egy igazi, apa, katona, buszsofőr. Talán az a leghitelesebb, ha éppen ők játsszák el majdnem önmagukat.

Jaques Tati zseniális burleszkjében, a Kisvárosi ünnepben egy szórakozott, de a kerékpárral mesterien bánó vidéki postást alakított. Minden furcsa kalandja ellenére pont olyan, amilyennek egy vidéki postást elképzelünk.

Truffaut mesélte, hogy amikor 1970-ben a Családi fészek című film forgatókönyvét készítették, akkor asszisztenseivel járták a párizsi kerületek belső udvarait, hogy esettanulmányokat készítsenek az ott lakókról. A fiatal értelmiségi pár családalapítását olyan közegben képzelték el, mely bármely francia utca lehetne. Ehhez tipikus arcok, helyzetek kellettek.

Extrém karakterek alkalmazása

Fellini annyira ragaszkodott a típusok, pontosabban a különleges karakterek alkalmazásához, hogy a nagy filmsztárok mellé sok-sok civilt szerződtetett. A castingon nem a színészi játék számított, még csak olaszul sem kellett tudni. Elegendő volt egy extrém arc, egy furcsa tekintet. Fellininél a tipikusan csúnya emberekkel a rútság fontos esztétikai kategóriává emelkedik. De gondoljunk bele: az utcán végig sétálva miből van több, vonzó nőkből és jóképű sportos urakból, vagy csúnyácska, netán rút alakokból?

Sztárok a média világában

A televízió megjelenésével a sztárkultusz megváltozott. A pop art festőművésznek, Andy Warhol-nak tulajdonított szállóige szerint a jövőben mindenkinek jár 15 perc hírnév – a mondat nem pontosan így hangzott el, mégis rendkívül találó. A televízió korának modern sztárja nem állócsillag. Ma sokkal több sztár van, mint régen, és nagyon gyors a sztárok rotációja. A végtelen sokszorosíthatóság és a végtelen megjeleníthetőség miatt gyorsan lehet valakiből sztár, de ha lekerül a képernyőről, akkor el is tűnik.

Ma a sztárrá válás útja nem a kiválóság, a tehetség, de hiba lenne azt állítani, hogy nem kell hozzá különleges adottság. Akkor válik valakiből sztár, ha kellően sokszor tűnik fel a médiában és a kellően sokszor mondják el, hogy ő sztár. Ehhez nem kell szinte semmit sem tenni, bár valamiféle adottság mégiscsak szükséges. Elég csak beköltözni egy villába és levetkőzni, vagy káromkodni. A mai sztár szinte kizárólag a sokszorosíthatóság miatt lesz sztár. A gyors cserélődés miatt nem kifizetődő az állandóság. Folyamatosan változtatni kell a külsőn, de a belsőn is. A média nagyon hamar ráun valakire, aki túlságosan állandó. Chaplin figurája nem tudna népszerű maradni 40 éven keresztül. Sok sztár, aki évtizedek óta van reflektorfényben, csak úgy tud ott is maradni, ha archetípust vált (lásd: Madonna)

Gyakori eleme a kortárs sztárkultusznak a botrány. Ez sokszor hasznosabb, mint a tényleges teljesítmény, de ez sem új keletű találmány. A mai a sztárok kevéssé térnek el a hétköznapi emberektől, de nem létezhetnek médiaszereplés nélkül. Van sztárrendőr, sztárújságíró, sztárszakács, futballsztár, sztárénekes, fitness-sztár, sztárfodrász. A mai sztár gyakran a saját munkájának médiareprezentációja miatt lesz sztár.

A médiaipar sztárjai

A mai sztárok is általában valamilyen szervezettől függnek, leggyakrabban egy-egy tv csatornától. Saját sztárjai vannak a TV2-nek és az RTL Klub-nak. Nem felcserélhetők, bár hasonlóak. Szerződés köti őket, melyet megszegni anyagi szempontból nem érdemes. Nem csoda, ha a televízió csatornák ragaszkodnak sztárjaikhoz. Sok pénzt és energiát öltek bele abba, hogy felépítsenek egy karakter, akit aztán a néző az adott csatornával tud azonosítani. Mindebből következi, hogy a sztárrá válás csak ritka esetben történik önerőből. Ma tehát bárkiből lehet – akár teljesítmény nélkül is – sztár, de csak rövid idei és csak, ha a média is úgy akarja. Negatív példák, félresikerült sorsok igazolják, hogy a sztárrá válással és a sztár-státusz elvesztésével járó lelki terhet nem mindenki viseli jól.

Akár a katolikus egyházfőből is lehet sztár. Ma már persze nem autógrammot karnak tőle rajongói, hanem egy közös szelfit.

A könnyűzene a popkultúra egyik legfontosabb területe. Ahhoz, hogy itt valaki sztárrá tudjon válni, különösen extrém alakot kell ölteni.